Costes kritika

2010. július 20. kedd • Étteremkritika • írta
0 hozzászólás

Van az a vicc, amikor a baromfiudvaron a kakas kergeti a tyúkot, aki magában így morfondírozik: „ha megállok neki, azt hiszi, egy cafka vagyok. Ha elfutok előle, akkor frigidnek gondol. Akkor én most elbotlok…” Szóval, ha a Michelin-kalauz csillaggal jutalmazta a helyet, én sem akarok pápább lenni a pápánál; egye fene, tőlem is megkapják az öt pontot…

Ez egyúttal nem jelenti azt, hogy mindennel tökéletesen elégedettek lettünk volna, de azt mindenképpen, hogy az összhatás tekintetében új és más minőség a Ráday utcai műintézmény, mint amilyen vendéglátóegységeket ismerhettünk Magyarországon. A Michelin csillagrendszer elismerés is, kihívás is. Nyilván mindenki belekötni akar, olyan szempontokkal is meg kell küzdenie a helynek, amelyeket más vendéglők esetében eszébe sem jutna figyelni a kedves vendégnek. Tovább…

Mákunk van – Mák bistro kritika

2010. május 28. péntek • Étteremkritika • írta
0 hozzászólás

Nagynevű előd, nagymérvű változás; ez a Mák Bistro alapvetése. Az egykori Lou Lou teljes ellenpontját valósítja meg a Vigyázó Ferenc utcai hely. Libériás inas-szerű, cérnakesztyűs pincérek helyett lazaság, arisztokratizmus helyett papírterítő. Foglalási könyv sincs, mert előzetes asztalfoglalás sincs, kötött étlap helyett kizárólag napi ajánlat.

Merevség helyett Facebook aloldal üzemel a honlapon, ahol minden reggel megírják, hogy milyen elsőrangú hozzávalókhoz jutottak hozzá a piacon, mi várható ennek szellemében az aznapi kínálatban. Fotókat is láthatunk, amint elkészül a friss kenyér, vagy ahogy készülnek a fogások. Belsőépítészeti megoldások is az oldottságot képviselik, fehérre mázolt téglafal, kertibútor szerű faasztalok és székek. Díszítésnek mindössze egy pultra helyezett ódon mákdaráló szolgál.

Hogy azért a hevenyészettség látszata mellett költöttek valamicskét a helyre, azt leginkább a döbbenetes szépségű, egész falat betöltő borhűtő mutatja; ezt érezhetően nem egy grazi lomtalanításon nyúlták az üzemeltetők… A hely, az átlagos kedd este, és a mindössze párhetes létezés ellenére máris zsúfolásig telik, méghozzá a vendégkör jelentős része ismerős – a képernyőről. Tovább…

Nem vak csak bátor? – Ráspi Budapest kritika

2010. április 13. kedd • Étteremkritika • írta
0 hozzászólás

Merész húzás; az étterembezárások zuhanyhíradójának közepette csúcsgasztronómiai éttermet nyitni Budapesten. Ráspi (Horváth József) sohasem követte a trendeket, irtózik még a kifejezéstől is.

Kérdés persze, hogy a gazdasági realitásoktól, a piaci folyamatoktól is megvédi-e az embert pusztán az a tény, hogy nem vesz róluk tudomást. A válság előtt több neves borászat is Pestre hozta referencia éttermét (ilyen a Bock Bisztró, a Tigris – Gere – étterem, a Polgár Pincészet Borétterme), így a kiváló kézműves borairól is elismert Ráspitól sem elrugaszkodott az ötlet.

Abban viszont ő az első, hogy a vidéki csúcséttermek közül Pesten is lerakatot hoz létre. A Fertőrákosi régi kúria és a Király utcai apró vendéglátóegység nagyon más és nagyon hasonló. Itt nem adottak az ódon falak, az ősrégi bútorok, a hatalmas asztalok, de a hangulatot talán mégis sikerült átcsempészni az osztrák-magyar határról ide a belvárosba is. A táblán kreatív napi ajánlat, a kínálat átgondolt és egészen egyedi, minden „Ráspis” fogáshoz bort is ajánl a menükártya.

Ráspi

Egy bodzás pezsgővel indítjuk az estét, a szörp ízesítés természetes, frissességet kölcsönző, de a pezsgő így kicsit háttérbe húzódik, eltünedezik. Az üdvözlőfalatok közül a zöldséges krém kicsit jellegtelen, a tepertőkrém kiemelkedően jó, a pisztránghabnak beharangozott opus inkább gombás ízű. A házi kenyér messze földön híres – teljes joggal. Tovább…

Idill – Firkász Étterem kritika

2009. december 1. kedd • Étteremkritika • írta
0 hozzászólás

Az talán a legfurcsább a Firkász étteremben, hogy pontosan olyan, amilyennek ideális esetben a Kispipának kellene lennie. Ökrös Ottó sztárbárzongorista andalítóan játssza a régi és a még régibb sanzonokat, néha félhangosan dúdol is hozzá, régimódi, de igényes a teríték, békebeli fogások, huszonkettedik századi-, pofátlanság közeli árak (szervizdíj 15%!).

Figyelmes felszolgálás, a bejáratnál egész hadsereg áll, köztük a mindössze dekoratív funkciókat betöltő szobadísz kisasszony, aki a helyére kíséri a vendégeket, és néha egy-egy étlapot is elővarázsol, de ezzel már túl is teljesíti a szerepét. Szóval valahogy így kellene funkcionálnia a hagyományos, legendás Kispipának, de ha már ott, a hetedik kerület bugyraiban a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján megállt az idő, itt az Újlipótvárosban legalább visszaforgatták a kilencszázas évek elejére, amikor még viszonylag jó volt…

Firkász étterem

Viszonylag jó a borjúragu leves is, bár a hús nem a legmagasabb minőség, úgy sikerült keménynek maradnia, hogy kicsit ki is száradt a főzés során. De a lé finom, kellően lágy és kellően fűszeres, indításnak nem rossz. A békebeli úton haladva próbára tesszük a sóletet is, amely tűzforró cserépedényben érkezik, benne nagyszerűen elkészített sült libacomb. Ahogy az a nagykönyvben meg van írva, a csont végén kis ezüstpapír, hogy kézzel is mozgatható legyen a pecsenye. A bőr ropogós, a hús szaftos maradt, igazi csemege.

Nehéz megbarátkozni viszont azzal a tényezővel, hogy maga a sólet nem sikerült jól. Tovább…

Sava-borsa – Borssó Bistro kritika

2009. április 1. szerda • Étteremkritika • írta
0 hozzászólás

Előre kell bocsátani, hogy éttermet tesztelni nem illik Torkos Csütörtökön. Ez egy kiemelt napja az évnek, áldás és átok egyszerre. A vendéglők zsúfolásig telnek, a vendéglősök minden talpalatnyi helyet asztalokkal töltenek meg, így növelve a kapacitást a többszöri turnusváltás vonzó ígéretében.

Borssó BistroA szép (?) emlékű Old Amsterdam helyén nemrégiben megnyílt Borssó bisztróban sincs ez másképp. Helyhez jutni csak előzetes foglalással lehet, még így sem egyszerű, csak este kilenc órára ígérnek asztalt, pár percet erre is várakoznunk kell. A foglalási listára kukkantva látjuk, hogy a félárú napra új helytérképet rajzoltak maguknak az üzletvezetők, számukra is ebből derül ki, hol találják meg a más napokon nem létező asztalokat.

A legsúlyosabb előítéletek látszanak hát megvalósulni, de az este folyamán kiderül, hogy a torkos vendégekről alkotott sztereotípia jön csak be, a felszolgálók viszont remekül állják a sarat. A féláras vendégek ide nekem az oroszlánt is attitűddel vetik bele magukat a dőzsölésbe, újragyújtatják a leégő gyertyát, decinként kóstolják végig valamennyi bort, órákat ücsörögnek egy-egy desszerttel, kávéval, megcsinálják a szerencséjüket, a legszebb Móriczos hagyományoknak megfelelően „kieszik ezeket a pénzükből”. Tovább…

Berekedt Csalogány – Csalogány 26 kritika

2008. május 16. péntek • Étteremkritika • írta
0 hozzászólás

Elöljáróban: sokkolóan botrányos. A mértékadó étteremkalauz által is Magyarország legjobb éttermének minősített Csalogány 26-ról csak végletes véleményeket hallottam eddig, vagy könnyes szemmel áradoznak róla a valaha volt vendégek, vagy szidják, mint a bokrot. Én kénytelen vagyok az utóbbi csapathoz csatlakozni.
Pedig a legnagyobb izgalommal telve, valami csodálatos élményre felkészülve ültem be az étterem ebédeltető terminusába. Az ember ilyenkor tudja, hogy az ebéd, különös tekintettel az elvileg kedvező áru déli menüre sohasem lehet annyira exkluzív, mint a ráérős vacsora, de hát amit itt kellett megélni, ahhoz már hűtlenek a szavak.

A rövid déli étlap a tesztelés napján nem volt túl fantáziadús, de a városi legendának megfelelő módon jellemezte az olcsóság, előétel párszáz, főétel egy ezres, desszert párszáz. A rendelés utáni percekben derül fény arra, hogy a kedvező ár nem nagyvonalúság, csupán a mutatóba adagolt fogások miatt alakulhatott ki, így persze könnyű. Tovább…

Csont nélkül – Földes Józsi konyhája

2008. április 8. kedd • Étteremkritika • írta
0 hozzászólás

Földes Józsi konyhája – a gutaütésig primitív elnevezés lehetne, hallatára az ember szeme előtt máris zsírban evickélő ijesztő húsdarabok, állott főzelékek és sörfolttal éktelenkedő asztalterítők ködlenek föl.

A Frankel Leó utcai étkezde azonban gyökeresen más eset: Földes József neve etalon a szakmában. A mesterszakács évekig az egykori Hotel Duna Inter-Continental (ma Marriott) főszakácsa volt, míg aztán piacosította magát, rendezvényszervező céget alapított, és most itt van hozzá ez a budai kisétkezde is, amelyet talán tényleg csak kedvtelésből vezet.

Már az utcafronti bejáratnál is, majd a falakon végig államfők, politikusok és más ünnepelt sztárok képei díszítik a teret, amint elismeréstől ragyogóan pózolnak az őket jóllakató szakács oldalán. Igaz, ők nem az egyébként csak ebédidőben nyitva tartó kifőzdében voltak Földes Józsi vendégei, hanem karrierjének más állomásain.

Az itteni közönség nagyon vegyes, egyetemista leánykák, nyugdíjas házaspárok, kis- és nagyvállalkozók adják egymásnak a kilincset, és tobzódnak a tudatosan retróra hangszerelt helyen, szódásüvegek, málna- jaffa- és bodzaszörpök társaságában. Nincs meg ugyan a műfajban alapnak tekintendő Kádár étkezde patinája, de a rendszer ismerős: barátságos árak, barátságtalan pincérnők, napi menü, pénztárgépes fizetős-rendszer a kijáratnál.

Egy pillanat alatt érezhető, hogy többségben vannak a törzsvendégek, akik olyan dolgokat rendelnek, amelyek az egyszeri halandók étlapján nem is szerepelnek, és érdeklődnek a pincérnők hogyléte felől, akik cserébe visszakedveskednek. A pult alatt zajlik az élet.

De azért az sem utolsó ami nyilvánosan is hozzáférhető, bár a híre alapján még jobbra is számíthatnánk. A húsleves tűzforrón érkezik, szinte kibuggyan belőle a sok lúdgégetészta meg a (túl)főtt sárgarépa, benne minőségi hússzeletek, és finom, bár kissé sótlan – borstalan a lé is. Aligha akad másik kifőzde, ahol a rántott csirkecombot kicsontozzák a konyhában, ez tényleg értő kezekre vall, csakúgy, mint a legnagyobb éttermeket idéző tálalás a malomkerék-méretű mélytányéron.

A csirkecomb frissen készült, efelől semmi kétség, forró és ízes, a rizibizi viszont kicsit már pempős, nem az igazi. Az uborkasaláta komoly mestert idéz, jó a dresszing, még valami póréhagyma is jutott a meghámozott uborkaszeletekre. (Tejföl viszont nem.) Az étlapon mákos tésztát kínálnak desszertként, a beavatottak viszont a pincérnőkkel összekacsintva somlói galuskát kapnak. Biztos mindkettő jó, de most nem csábítanak el.

Összességében azért pozitív a tapasztalat, jó tudni, hogy gazdaságosan is meg lehet ebédelni a Margit-híd tövében. De a Kádárban hidegebb a málnaszörp.

Igény van rá – Dunapark kritika

2008. március 11. kedd • Étteremkritika • írta
0 hozzászólás

A valóságban talán nem is létező, de legalábbis elképzelhetetlen mértékű összegekről diskurál telefonján mögöttünk egy láthatóan törzsvendég üzletember. Először folyékony ivritet hallhatunk tőle, majd egy másik delikvensnél olaszra vált, utána pedig már magyar nyelven újságolja, hogy sikerült megegyezni egy pármilliárdos üzletről valakivel. Örül, de csak elegánsan, visszafogottan.

Az étlap első átfutásakor még azt gondoltuk, hogy ezeknek ott a Dunaparkban teljesen elment az eszük, úgy felülárazták a helyet, de aztán a telefonos tárgyalás kedvező menete, illetve a sokadik végigvonuló nercbunda meggyőz: nem ők, esetleg mi vagyunk eltévedve. Hogy mit szeretnek itt a jómódúak, hamar kiderül számunkra is. Az ízléses belső tér, igényes berendezés és a normálisan – nem eltúlzottan – nyájas felszolgálók megteremtik azt a légkört, amiben az ember szívesen egyezik meg másokkal sokmilliós bizniszekről. Kár, hogy nekünk ma csak a hely tesztelése jutott, de az sem kevés.

A főszakács a szakma régi motorosa, Both Zsolt, akiről eddig nem derült ki, hogy ennyire jól is tud főzni, korábbi helyein ezek szerint ennyire nem szárnyalhatott a képzelete. Itt viszont szinte minden csúcsminőség. Tovább…

Hazai pálya – Hanna kóser étterem

2007. július 10. kedd • Étteremkritika • írta
0 hozzászólás

Hanna kóser étteremJól láthatóan mindenki ismer mindenkit a Dob utca kellős közepén található Hanna kóser étteremben, csak mi téblábolunk kicsit tanácstalanul egy darabig, de aztán megszánnak bennünket és megkapjuk a szükséges eligazítást. (Na jó, egy pár arcot mi is ismerünk, tévéből, innen-onnan.)

Az enyhén tanteremre emlékeztető étteremben fizetni előre kell, szerencsére nem is túl sokat, a rövidke napi menüről való választás pedig aligha okoz hosszas fejtörést bárkinek is. A kedves felszolgáló néni térül-fordul, és már előttünk is gőzölög a tűzforró és sűrű frankfurti leves.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a kóserség kritériumait oda-vissza kívülről ismerem, de meggyőződésem, hogy a só használatát még a legszigorúbb szabályrendszerben sem tiltják. A levesből viszont ez sajnos kimaradt, még szerencse, hogy az asztalon lévő sótartóból pótolni tudjuk a hiányt. A hideg gyümölcsleves pont a megfelelő hőmérsékleten érkezik, sok benne a meggy, és még mazsola is van benne. Ez utóbbiért kár…

A főételeken nehéz fogást találni, már-már meglepően finom minden, talán csak a fasírt volt halványabb, szomorkásabb az elvárhatónál. De a sült marhaszegy hagymás törtkrumplival omlós, friss, ízletes, a rántott csirke pedig szinte a legjobb, amit ebből a kevéssé fantáziadús műfajból ki lehet hozni. A teljességhez hozzá tartozik, hogy kaptunk kóserül sótlan uborkasaláta-szerűséget is, a kenyérszeletek pedig fagyos hidegséggel fogadtak bennünket, feltehetően egyenes a fagyasztóból landoltak az asztalra, de tényleg ez legyen a legnagyobb probléma.

Az egyenárban még egy sütemény is benne van, amit kókuszos csokoládés piskótatekercsnek azonosítottunk be. A bennfentesek jórésze másik ajtón távozik, mint amin bejött, ezt sem tudjuk mire vélni, de újabb rövid téblábolás után mi az eredeti „bejárat” mellett döntünk, és csak reméljük, hogy semmilyen szabályt sem szegtünk meg. A mennyezet legalábbis nem szakadt le mögöttünk.

A jó Kádár – Kádár étkezde

2007. január 16. kedd • Étteremkritika • írta
0 hozzászólás

Arról hogy a Klauzál téri Kádár étkezde a budapesti őstörténet része legyen, saját maga gondoskodik. A falakat egykori és mai celebritások fotói, elismerő szavai díszítik, a kockaterítős, szódásszifonos miliő olybá hat, mintha öröktől fogva létezne, és a végtelenségig tartana.

A baráti árak, a békebeli hangulat, és igen, a jó konyha széles törzsközönséget vívott ki magának az idők során, akik nemegyszer csalódottan tapasztalják, hogy az egyre jólértesültebb útikönyveket bújó külföldiek elfoglalják a megszokott asztalokat, és önfeledten oldódnak fel a budapesti retróban – a bennszülöttek rovására. Nekünk ezúttal szerencsénk volt a szabad asztalokkal, bár biztosra mentünk, hiszen közvetlenül a nyitás után érkeztünk.

Szerencsénk volt azzal is, hogy a keddi nap ellenére sólet is kellette magát a napi menün, ráadásul frissen sült, ropogós libacombbal. A gerslit itt külön említeni sem kell. (A sóletre csak pénteken és szombaton lehet bizton számítani, akkor is csak a készlet erejéig. És gyorsan fogy…) Ez megkönnyítette a választást, és nem is kellett csalódnunk.

Kifogástalan volt a húsleves, valamint a frissiben készült, rántott kacsamáj is. A vadas, különös tekintettel az elementáris méretű zsemlegombócokra, szintén olyan volt, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, vagy még inkább: ahogy a nagymamáink készítették. Csak még talán annál is autentikusabb. A szerencse végig nem pártolt el mellőlünk, mert desszertként szintén egy örök klasszikus, aranygaluska szerepelt az étlapon. Sajnos ezt ezúttal igazi vanília sodó helyett sűrű, talán cseppnyit túlédesített vaníliás puding alá rejtették, de ez sem volt elég, hogy megtörje a varázst. Hiszen kompenzálásnak maradt még bőven elég retró-nagyágyú, ahogyan a kijáratnál történő fizetéskor el is soroljuk: két málnaszörp jéghideg szódával, két darab verhetetlen tejfölös uborkasaláta, összesen négy szelet kenyér, köszönjük, viszlát. És vissza a mába.

Újabbak Régebbiek