Vidéki fellépés

A forróságtól hajtva, kókadtan téved be egy decens, idősödő helyi pár a szolnoki színházzal szemben lévő Liliomfi étterembe. Láthatóan leginkább a légkondi és a leülés lehetősége űzte be őket, nem érintette meg őket a gasztroforradalom vidékre is elérő forgószele. Csodálkozó tekintettel méregetik az étlapot; ilyen hülyeségeket még az életben nem pipáltak. Meggyleves mákos gnocchival?? Eleve, mi az, hogy „gnokki”?! Igy aztán anélkül kérik a meggyelvest, de az is kisebb csalódás, mert „inkább szósz, nem is leves”. Innen szép nyerni egy Tisza-menti kisváros az átlagnál ambiciózusabb étterme számára.

 

Márpedig a Liliomfi láthatóan, érezhetően igyekszik új minőséget adni a szolnoki kínálathoz képest. Óvatos lépésekkel ugyan, emiatt az étlapon rengetegféle pizza és pasta is szerepel, de a fő csapásirány a különleges és persze borsosabb árú fogásoké. Színvonalas hozzávalók, látványos tálalás, hozzáértő és barátságos szerviz, kreatív és igényes konyha; nagyjából ez lehet az ars poetica a Darvas Iván Liliomfi képeivel berendezett, süppedős-rózsaszínes, kávéház hangulatú helyen. A már említett meggyleves (mákos gnocchival) a vasárnapi ebédek ház hideg gyümi leveseihez szokott gyomornak lehet szokatlan, másfelől viszont egészen parádés, hűsítő, savanykás, sűrű és krémes, a mákos galuska darabkák is jól illeszkednek az összhatáshoz, amelyet szinte bokornyi friss mentalevél egészít ki.

A karalábé krémleves is osztatlan sikert arat, rajta ehető virágdísz, roppanós bacon, és egy gyerekökölnyi sajtos felfújt levesbetét. Nagy bajunk már nem történhet. A főételek kicsit visszavesznek a nagy lendületű kezdésből, de panaszra nem lehet ok. A sárga cheddar töltött csirkemell jó állagú, ízgazdag, a házi készítésű gnocchi friss, könnyed, rajta tejszínes leveles spenót. A fogás élvezetes és látványos, egyetlen kifogásunk, hogy a szakács valószínűleg „biztosra akart menni”, ezért kicsit túltejszínezte a köretet, lévén azt mindenki szereti, bársonyos és selymes; elfed és beborít. Kevesebb elég lett volna. Látványos tálalással érkezik a baconban sült szűzpecsenye is (itt friss rozmaring szál a dizájnelem), prémium minőségű hús, hajszálnyit szárazra készítve.

A köret viszi a hátán a fogást: a juhtúróval sütött rakott karfiol minta faszénen készült volna, a vastag, koncentrált pecsenyeszósz pedig remekül ellenpontozza a füstösséget. A máktorta könnyed, friss, ruganyos, kicsit talán elméretezett adag a két grandiózus szelet, nem bír vele a kevéske barackkompót és a joghurtos öntet, egy idő után egyhangúvá válik. De nagyobb bajunk sose legyen. Immár Szolnok is kezd felzárkózni a szélesebb gasztronómiai palettát kínáló városok közé, de a helyieknek még edződnie kell ezekhez a flancos úri furfangokhoz.

Szolnok, Táncsics Mihály u. 15.

Az írás eredetileg a Pesti Műsorban jelent meg.

A forradalom megeteti gyermekeit

Mi sem bizonyítja jobban a magyar gasztroforradalom sodró lendületét, mint hogy a korábban zászlóshajónak számító helyek bázisán újabb és újabb virágok sarjadnak. A második generációs forradalmárok nem égetnek föl maguk mögött minden hidat, így a pesti gasztroszcéna nagyobb dicsőségét hirdető evőhelyek valóban osztódással szaporodnak. Az Olimpia étterem például újabb virágkorát éli, miközben a helyet eredetileg megálmodó Takács Lajos séf már rég a belvárosban brillírozik, az étterem további emblematikus figurái pedig épp nemrégiben nyitottak egy új éttermet Fricska néven.

A csapat élén a minden valamirevaló vendég által teljes joggal rettegett Csongrádi úr rémisztgeti a betérőket. A – szó szerint – tiszteletet parancsoló főpincnök határozott, ellentmondást nem tűrő egyénisége számtalan városi anekdotának szolgál alapjául, az előtte szégyenükben összetöpörödő, esetleg az ételhez kevéssé passzoló bort óhajtó, vagy ne adj isten vegetáriánus vendégek száma ismeretlen.

Tovább…

Húspiac (Burger Market)

Ha valaki nem járt volna ez elmúlt egy-két évben a Király utcában, különösen, ha éjszaka nem tett így, azt gondolhatja, hogy egy másik városban sétál. A Gozsdu udvarban már moccanni sem lehet, ezt talán kezdjük megszokni, de hogy az utca teljes hosszában, a Deáktól a körútig folyamatosan bukkannak fel az új helyek, és mindegyik tömve van, ez azért még újszerű. (Apropó tömve van: még az éjjel-nappali fogorvos várójában is telt ház van, ahogy a jól bevilágított kirakatból ezt látni lehet. Várják, hogy tömve legyenek.)

Azt gondolhatnánk, hogy elég egy üzlethelyiséghez jutni és kész az aranybánya, ezzel szemben azonban még a magas is minőségre is adnak a legtöbb helyen. A most kipróbált Burger Marketben például feltétlenül így van. A street food őrület jegyében ez az üzlethelyiség két részre van bontva, az egyik rész a pasta ételeké, a másik a hamburgereké, minden látványkonyhában készül, a dizájn pedig az ezekre a helyekre szinte kivétel nélkül jellemző fekete tónusú, fehérkrétás megoldás. Egy agilis fiatalember lendületesen vezet végig a választás procedúráján, ami egyébként nem bonyolult. Mindenkit rábeszél a saját kedvencére: tzatzikis-chilis vegyes szósszal kent burger, kézműves sör. De azért lehet ellentmondani is, ha mer valaki. Szerencse, hogy nem bánjuk meg a választást. Az órás angus-marhás hamburger álomszerű, szaftos, mindenféle szószok és levek jönnek ki az ujjunkra minden harapáskor: ez az élet! Roppan a bacon, minden falatnál a háttérből feldereng a kecskesajt kiváló íze. A sült krumpli forró, és, mint mostanában több helyen készül, kis lapátszerű görbületben sült készre, így tökéletesen alkalmas a majonéz, vagy egyéb szószok lapátolására is. Az ásványvízhez még menta és lime is jár a pohárba. Utána pedig elnehezülten, telt hassal, de telt szívvel is merészkedhetünk vissza a Király utcai éjszakába.

VI., Király u. 8.

Az írás eredetileg a Pesti Műsorban jelent meg

 

Kézműves étterem

Nagyobbnak képzeltük a Schieszl Vendéglő kerthelyiségét. Olyan sokat hallottunk már erről a takaros, sváb vendéglőről, hogy lelki szemeink előtt óriási, fás-szőlőlugasos kertként élt, hamisítatlan sramli zenével, szódával, kockásterítős abroszokkal. Ehhez képest egy pici, betonozott udvarkáról van szó, a szőlőlugast a falon futó, rég kiszáradt szőlővenyigék jelképezik. Hat-hét asztalnál nincs több a kerthelyiségben, igaz, az étterem és a borház befelé óriási, rendezvényteremmel, boros csarnokkal.

Egy illúzióval hát kevesebb, de ez az egyetlen csalódásunk mára és ez sem vészesen nagy. Máskülönben viszont felkészülten érkezünk Budakalászra, tudjuk, egy százévesnél is nagyobb tradícióval bíró családi gazdasághoz érkezünk, ahol szinte minden hozzávaló a háznál terem, maguk készítik a borokat, a friss gyümölcsleveket, szörpöket. A házi kertben teremnek a friss fűszernövények, itt készül a füstölt áru (kolbász, parasztsonka, hurka), házi savanyúság, s minden.

Tovább…

Lehullt a lepel

Hosszan és rejtélyesen kellette magát a St. Andrea budapesti „referenciaétterme”, amely az utcafrontról már hosszú-hosszú hónapok óta beazonosítható volt, de az üvegeket belülről fekete építkezési nejlon fedte. Látható volt tehát, hogy valami komoly dolog készülődik a nagyvonalúan felújított Eiffel Palota oldalában, amely középület egyébként már egy jól menő, nagy kapacitású étteremmel is büszkélkedhetett. Hogy a forgalmas Eiffel Bistro milyen riválist kap, csak találgathattuk, de feltételezhető volt, hogy a St. Andrea inkább a fine dining irányba megy el, az irodai munkások minőségi ebédeztetését meghagyja a másik versenyzőnek. (Annál is inkább ezt feltételeztük, mert az Év bortermelőjének, illetve a borászok borászának is megválasztott dr. Lőrincz György szenzációs egerszalóki pincészete, a St. Andrea korábban Egerben már társult egy kiváló étteremmel, az azóta sajnálatosan átformálódott Imolával.)

Mikor végre lehulltak a fekete nejlonok, egy szépen kivitelezett, modern étterem bontakozott ki, elsőre kicsit rémisztő módon ugyan fényreklámok futnak a belső pulton, de közelről megcsodálva ez valami nagyon sci-fibe illő belsőépítészeti megoldás lehet, szinte a fal maga kínálgatja a különböző borokat, szóval igazolható a furcsa konstelláció jelenléte. A felszolgálás értő, diszkrét és nyájas, egy-két ziccert ugyan kihagynak a fiúk a továbbértékesítést illetően, de ez legyen a teremfőnök problémája. Könnyű és kreatív ebédmenüt és feszes, szűkre szabott, de nagyon ötletes Á la carte-ot is kínál a hely, mindez a különböző hideg és meleg borkorcsolyákkal együtt végképp megnehezíti a választást. Végül a nagyétlap győzedelmeskedik, leginkább a már előre kinézett báránycsorba egytálétel miatt, de erről később. Addig van szerencsénk túlesni a házi pékáru és a gyűszűnyi kacsazsír gombócon; a mákos kifli (vagy mi ez?) elég nehezen harapható, kínos szituációk melegágya lehet egy első randi esetében, a zsír viszont finom, lágy és fűszeres.

Tovább…

Petrezselymet árulnak

Noha a kulináris igényesség a világ minden táján a francia konyha köpönyegéből bújt elő, mégis kevés a klasszikus francia étterem. Kicsit olyan, mint a liberális demokrácia, amely betöltötte küldetését és most már létezik, anélkül, hogy folyton hivatkozni kelljen rá… A francia konyha megközelítései, eljárásai, alapanyag tisztelete átszivárgott a gasztronómiába, és a hatás már akkor is tetten érhető, ha az ember egy magasra pozícionált kézműves hamburgerezőbe megy be. Így aztán egyfajta különlegességnek számít egy olyan étterem, amely kifejezetten a francia konyhát képviseli, burgundi marhával, gratin burgonyával, csiga-ételekkel. Márpedig a kilencedik kerület hellyel-közzel rehabilitált, de még mindig elég lehangoló belsejében, a Ferenc téren ezt az ars poeticát képviseli a Petrus. (Egyesek szerint franciásan „petrüsznek” kell ejteni, de elég egyértelműen „petrus étteremként” veszik fel a telefonkagylót.)

A ragyogó idő és délidő ellenére egyetlen asztalnál sem ülnek, se a teraszon, se belül; egyetlen házaspár fordul csak ki a bejáratból az étlapot szemlélvén… Mi azonban tudatosan érkezünk, nem számítunk olcsó üzleti ebédre, inkább abban bízunk, ebédidőben is megadják a módját a vendéglátásnak. Nem is csalódunk egy rövid pillanatig sem. A várakozás perceit könnyű, szinte habos pecsenyezsíros házi kenyér majszolásával töltjük, majd hamarosan megérkezik elénk egy-egy élő, impresszionista festmény.

A séf levese a mai napra egy „keleties fűszerezésű” bárány-húsgombócos leves, aminek már a látványa is ötcsillagos: a kis, zománcos fémbögrében való tálalás csak egy részeleme a kompozíciónak, amelyet fadeszkára felhordott tejfölcsíkok, pirított császárhús morzsák, roppanós sült petrezselymek, morzsák és egyéb, megfejthetetlen házi szószból készült színes pöttyök tesznek háromdimenziós, színes élőképpé. Hogy emellett mindez extra jóízű is, párássá teszi a szemünket. A bőrén roppanósra sült lazacszeletet vaníliás karfiolkrém köríti, színes elemként pedig hevenyészetten köré szórt lila karfioldarabkák, élénk sárgarépa csíkok, füge és mazsolák teszik feledhetetlenné. A legnagyobb rafinéria pedig mindezek mellett egy halmocska tökmagfagylalt, ez teszi fel a koronát a parádés fogásra. Nem tudjuk eldönteni, hogy festő dolgozik a konyhán, aki remekül főz, vagy egy kiváló szakács, aki egyébként remekül fest. A csülök is kiválóan elkészített, befogadható adag, ahol kell, puha, ahol indokolt, roppan, markáns, harsogó kovászos uborka és grenadírmars (krumplis tészta) a köret, ez utóbbiak inkább magyar vonást képviselnek, semmint franciát.

Zárásként még egy kis geg is belefér, hatalmas, öblös konyakos pohárban görögdinnye granita („jégmorzsa”) érkezik, rajta fehércsokis sárgadinnye fagylalt, hűsítő, frissítő, bombasztikus. Ehhez még lágy, francia sanzonok, és erős fekete, nehéz elképzelni, hogy mit lehetne még hozzátenni egy ilyen gasztronómiai élményhez. Talán ugyanez Provance-ban…

 

Petrus étterem

IX., Ferenc tér 2-3.

Az írás eredetileg a Pesti Műsorban jelent meg.

Zsír!

A régi tétel, amely szerint a változatosság gyönyörködtet, megdőlni látszik: mostanában a hasonlóság (is) gyönyörködtet. Legalábbis nehéz másra gondolni az egymás hegyén-hátán megnyitó street food helyekre, amelyek a megszólalásig ugyan olyanok: fekete táblán, krétával írt, vagy krétaírásra imitált feliratok, fekete szakácsöltözék, rusztikus fogások, látványkonyha, üvegablak, lazaság. Ez kábé a recept, a város pedig vevő rá: ebédidőben kígyózó sorok állnak a gourmet szendvicseket, börgereket kínáló helyek előtt, és örömmel barátkoznak a helyeket üzemeltető nonkonformista hipszterekkel. Ezt a vonalat képviseli magas színvonalon a Meat&Sauce is, ahol kifejezetten a szaftos hússal megtömött ciabatta szendvicseken van a hangsúly.

Vannak a ház bejáratott, garantáltan kipróbált összetételű, M&S megkülönböztető jelű szendvicsei, a kísérletezők viszont kedvük szerint variálhatják az összetevőket a felajánlott szószok, betétek és feltétek között. Mi úszunk az árral: a hely által javasolt kombinációban kérjük a szendvicseinket.

Előbb azonban próbára teszünk két „napi levest” is, amelyet eldobható papírpohárban kapunk, eldobható műanyag kanállal. A kacsahúsos lilakáposzta-krémleves pontosan olyan, mintha a klasszikus sült kacsacomb-párkáp-pirburg egyszerre fejest ugrott volna a chopperbe és némi húslevessel is összepörgették volna. Az íze finom, levesnek viszont fura. A malac-császáros leves már jóval izgalmasabb, kis sózás után igazi érték: gazdagon színhússal és bőrös cubákokkal, lágy, könnyű, fűszeres lé, zöldségekkel. És akkor jöhetnek is a fatáblán kiadott, zsírpapírba burkolt szendvicsek. A tálalás találós: mindkét ciabattából szabadon folyik elő a „sauce”, a belevaló húsokat egyenesen a pecsenyeléből teszik rá a kenyérre.

Zuhognak ki az omlós, szaftban tocsogó húsdarabkák, amiket aztán buzgón felkapkodunk. A marhahúsos szendvics finom, de nem feledhetetlen, a malachúsosban az ígért vörös curry nem beazonosítható, de minden más remek benne, a friss koriander pedig markánssá és frissé varázsolja a puritánnak amúgy sem nevezhető szendvicset. Teljesen indokolt, hogy a parányi belső térbe még egy kézmosót is beépítettek, ami nem indokolt viszont, hogy a folyékony szappan tárolója üresen cuppog, így a kézzel evés, a szószos húsban való turkálás után kínos lehet visszafáradni a környékbeli irodaházakba. Ami lehengerlő viszont, az a kiváló kávé, önmagában ezért érdemes ide betérni. És persze érdemes kísérletezni a szendvicsek összetevőivel is, mert az az érzésünk, hogy további izgalmas kombinációk is kikísérletezhetők. Nedves törlőkendővel felszerelkezve.

 

Meat&Sauce

VI., Nagymező utca 35.

Az írás eredetileg a Pesti Műsorban jelent meg.

Egy titkos gyöngyszem

Először azt hittük, valami baj van a kréta körül, alig-alig hallottunk a Zeller bisztróról, nem is találkoztunk senkivel, aki lett volna ott, miközben a legmértékadóbb külföldi ajánló portálokon rendre toronymagas első helyen szerepel, mint kihagyhatatlan élmény. Kézenfekvőnek tűnt, hogy egy online marketinges buherálásról lehet szó, távolról jött embereknek azt mondunk, amit akarunk, felpörgetjük kicsit a netes ajánlásokat.

 

Belepasszol a rosszindulatú elképzelésbe, hogy a klasszikus ebédidő elmúltával is zsúfolt teltház van, alig kapunk asztalt, magyar szót pedig nem is hallunk. Bekapták a horgot a turisták, gondoljuk rosszmájúan, de ez az utolsó kaján vigyorunk aznapra. A hely ugyanis tényleg bámulatos.

Tovább…

Hachapuri grúz étterem – kritika

Mit esznek Grúziában? De léphetünk eggyel visszább is: hol is van Grúzia? Az valószínű, hogy nincsen mélyen bevésődve az alap tudástárunkba az egykori szovjet tagállam gasztronómiája, talán annyit tudnánk hirtelenjében felidézni, hogy „a grúz borok jók”. Persze csak állítólag, mert sosem kóstoltuk, de ez járja róluk.

Ezen a tűrhetetlen, általánosan jellemző tudatlansági állapoton tervez változtatni a Hachapuri étterem, amely illusztrisabb helyre nem is költözhetett volna, mint az Andrássy út legelejére, a belváros szívébe, a legnagyobb hazai- és turista forgalom közepébe. Az étterem érezhetően missziót is teljesít, látványos, modern, de tradicionális jegyeket hordozó belső tér, kivetítőn futó végtelenített grúz országimázs film, kifejezetten megfizethető áron a leghagyományosabb ételeikkel, villámgyors kiszolgálással.

Hachapuri grúz étterem

Kép: Hachapuri / Facebook

A modernség nem csak a dizájnban köszön vissza, a kiszolgálás rendszere is a legújabb technológiára épít: a rendelésünket csippentős mágneskártyára rögzítik, a pultnál pedig egy furcsa, időzített aknára hasonlító fekete korongot kapunk, ami egyszer csak villogni és berregni kezd, ha elkészültek a fogásaink. A berregés és villogás ráadásul nem nekünk szól, az ételeket ugyanis asztalhoz hozzák: de így találják meg a fogások gazdáit.

Maga a hachapuri egyébként egy kelesztett tésztából készülő pizzaféleség, amit számos variációban töltenek meg, és akár ropogósra sütve, akár puhára készítve kérhetünk. Tovább…

Robinson Túlzó: Robonson Étterem – kritika

Új fejezet kezdődött a hazai csúcsgasztronómia egyik legstabilabb csillagának életében. A Városligeti tóra épített „sziget” a rendszerváltás óta egyet jelent a kiváló konyhával: több átalakításnak, stábcserének, stílusváltásnak volt már tanúja a Robinson, de az étterem színvonala és népszerűsége még átmenetileg sem sínylette meg soha ezeket.

Robinson Étterem

kép: Robinson Étterem / Facebook

Az étterem most új csúcsokra tör, így a második szinten Pazar panorámájú, kicsit trendis-bisztrós berendezésű steak-house részleget nyitott. Az emeleti látványkonyha ékessége egy különleges hús-sütő berendezés, amely valódi parázson, 400 fokon készíti a roppant hússzeleteket. Utóbbiak sem akárhonnan származnak, az egyes húsok egykori gazdáit és életkörülményeit gyakorlatilag név szerint ismerhetjük; a toszkán Dario Cecchini hentes féltett kincse valamennyi.

Minden adott tehát egy különleges estéhez, de nem így történik. Tovább…

Újabbak Régebbiek