Cserna-Szabó András (modorában): Repi páva, repilj!

Ködszitálós, barátságtalan téli hideg este. Borzong az ember, szinte ki sincs kedve lépni az ajtón. De muszáj, hiszen ki tudna ellenállni a Nagykancsós Café & Lounge kedves vezetője hívó szavának. Vastag, földig hajló télikabátomban belekarolok Krúdy mesterbe (ő persze jóféle berbécs bekecsben dacol a téli hideggel) és arról diskurálunk míg a Bazilika tiszteletet parancsoló épülete mellett araszolgatunk, hogy régen azért csak jobban lakott-élt az embernek fia. Bizony, ma már a kocsonya sem olyan, mint Vendelin bátyám készítette az asztalra volt, hol vannak már a pörcök, cupákok, amitől csak úgy csattogott, cöccögött a hasamszerette népfi. Hol van már a jóféle pukkantott lebbencskáposzta, amiről Zilahy még úgy írt „vess borsót az káposzta véribe, lebbencsd jól meg, utána már csak azt pukkantani köll, de szaporán. Ecettel esd, ha úgy szörötöd” (1811, Az Szakáts művésztek étkeinek dicséretirűl). Hát ezek a boldog idők elmúltak, hajh, Krúdy kollégám. Nem hiába sajnálkozik Móricz is (1911), de Jókai is (1893), hogy a levelensült sem az már, ami volt. De hát bátyáim, mi az, ami volt manapság? Talán a szépen felújított a Bazilika még olyan, de hát itt annak idején a nagy vágóhíd állott, szinte hallani, ahogy bőgnek, panaszkodnak az ürük, sikoltanak a kappanok, bőgnek a szarvasmarhák, hogy aztán pár órával később a gasztronómia szent oltárán áldozzák föl magukat anno dacumál a fehér asztal lovagjainak. Időközben betértünk még a hatkorsósba, bedobtunk egy-két kevertet (gut is gut, nicht so, bruder Krúdy?!), csak jobban esik a falás. A Nagykancsós Café & Lounge-ba érve máris felenged a fránya dermedtség. Nagy, hó- és füstszagú télikabátomat Krúdy mesterre hagyom, elvégre csak én vagyok ide meghívva, majd hazafelé elmesélem neki, mily csodás élmények értek. Mert hát a Nagykancsós még mindig tud varázslani!

Ebben a nagy hidegben egy jóféle fogadópálinkával, a Zwack Nemes sorozat számozott palackszámú szederpálinkájából hörpintgetek. Utána egy különleges, szinte ismeretlen kézműves borászat, a Grand Parazit Gold mindössze két palackban készült Rizlingszilvániját kortyolgatom, jobban esik így a menükártya olvasgatása. Utána jöhet egy kisfröccs, ahogy Krúdy szerette, és egy pofa sör, mert inni is kell ám valamit. Lássuk csak. Zuppának mindenképpen a szabógalléros kolbászlevest kérem, ezt már otthon kinéztem magamnak. Kíváncsi vagyok, olyan jól készítik-e, mint ahogy a legendás 41-es út közmenti fogadóban adták 1992-ben egy emlékezetes behányos-italozásunk után. Fiatalság, bolondság. Jókai, a nagy mesélő tudna erről bőbeszédűn zengeni. A zupa előtt azonban harapjunk is valamit, megkóstolom hát a kétszemélyes malacízelítőt, rajta jóféle abált tokaszalonna, zsírral töltött malac orrnyereg (alig kapni ma már ilyesmit!), boros-kolbász, és tökelencséje. Ehhez azért apránként elkortyintgatunk egy palack Chardonnayt, természetesen csakis Malatinszky mester kúriájából. A leves után már szinte mozdulni sem tudok. Istenem, ezekért a pillanatokért érdemes élni! Bizonyisten. A szakmai alázat kötelez azonban, így a garszont ismét magamhoz intvén végigpásztázom újfent a speise kartét. Tohonyás dödöllét aligha tudnak nálam jobban készíteni, így azt most kihagyom. A cukkinival tűzdelt egész ökör kákabélű vegetáriánusoknak való, ezt is inkább pásszolom, bár biztos jó. Inkább a fekete-erdő sonkával tűzdelt egész ökröt választom, előételnek ez is megteszi. Jó is! Elfogy mellé Bock mester Shiraz-a, megkéri ugyan az árát, de ez még bor! No lám, ehetnék egy fácánfürjet is, libamájtaréjjal, de félek, fél fogamra sem lenne elég, így csak a libamájtaréjt kérem mellőle. Jószívvel adják. Aztán kínálgatja magát a varázsos nevű nyúlszomorító is, vagy itt van a szívemben apró rőzselángokat lobbantó buggyantott sütőtök is kondéros gezemicével. Bőség zavara. Aztán mégis a libamájjal és öklömnyi szarvasgombával mért dupla Chateaubriand vízibivaly-bélszínt kérem, csakis angolosan, mert értek hozzá. Másképp a húst nem is szabad készíteni, biccent felém elismerőn az ajtó mögül Krúdy és elcsöppent egy nyálcsöppet buzgó szája szélén. Hát igen, Gyulám, a te idődben nem voltak még ilyen repi keretek. Ez aztán a dorbéz. Bolond volnék én fácánfürjet piszkálgatni, ha egyszer állják helyettem a cechet, nem igaz, öreg cimborám?! Vendéglátómtól sűrűn elnézést kérve a desszerttől már tényleg inkább eltekintenék, de szomorú bociszemeit látva azért elmajszolék egy mézcsurrantott aranygaluskát. Ehhez viszont csakis Szepsy mester 2000-es, hatputtonyos Úrágya aszúja jöhet szóba, mással nem alkuszom! Levezetésül, tényleg csak az íze kedvéért egy baracklekvárral töltött mákos túrógombóc csúszik le. A bejáratnál futva hozzák még utánam az elvitelre kért tiramisut is. (Remélem a szerkesztőségbe nem nézik meg tételesen a számlát. Bár nem szokták.) Hazafelé ismét útba esik a Hatkorsós, jól esik inni egy-két unicumot. Nyomatéknak. Igaz, jó Gyula mesterem? Egészségedre, öreg cimborám.

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>