A nagy lecsóháború

Cserna-Szabó András szenvedélyes írásban elemzi az ÉS hasábjain a lecsókészítéssel kapcsolatos tudnivalókat, illetve a végletes álláspontokat. Cserna a gasztronómiai irodalom szakavatott ismerője, szokás szerint hivatkozik az Ínyesmesterre is, akinek munkásságát talán csak ő, Váncsa, és Bächer Iván ismeri behatóan ebben az országban, legalábbis csak ők hirdetik-állítják magukról. Cserna is vázolja, hogy a lecsó neuralgikus pontja a magyar konyhaművészetnek, és persze mindenki szerint a sajátja a legjobb (pedig az enyém az…).

Mivel ilyen végletes érzelmeket vált ki a lecsó, magam is keresetlen szavakkal vázolnám a legfontosabb tudnivalókat. Induljunk ki abból, hogy a lecsó végtelenül egyszerű, gyorsan elkészíthető, kevés hozzávalóból előálítható étel. Legalábbis alapjáraton. Ennélfogva fokhagyma és pirospaprika használata ellenjavalt. (Kivéve Ráday Mihály esetében, aki egy főzősműsorban kifejtette, hogy ő speciel a baracklekváros palacsintán kívül minden ételbe tesz fokhagymát. Lelke rajta, bár ezzel az erővel a palacsintát kihagyni a buliból, erősen diszkrimináció-gyanús eljárás.) A másik trükk, hogy az igazi lecsóhoz sajnos valóban zsírt, még inkább valami komolyabb szalonnát érdemes zsiradéknak használni. A harmadik pedig, hogy kétszer annyi paprikát teszünk bele, mint paradicsomot, még akkor is, ha a paradicsomot jobban szeretjük a paprikánál. Ellenkező esetben folyós lecsót kapunk, amit aztán nem győzünk tojással, vagy rizzsel egyben tartani. A feleannyi paradicsomot pedig akkor kell beletenni, mikor a paprika már majdnem készre párolódott. A Cserna-féle hagymavágási mesterfogásokban nem hiszek, szerintem kockára is vághatjuk, karikára is, édesmindegy.

És akkor most látszólagos logikai bukfenccel és homlokegyenest ellentmondással egy mediterrán lecsónak a receptjét írnám le, ami a fentiek közül szinte semmilyen iskolát nem követ az enyémen kívül, viszont isteni, nyár végi étel.

A hagymát nem zsíron, hanem olívaolajon futtatom meg, erre teszem a feldarabolt paprikát. Mikor kezd puhulni, jöhet a feleannyi paradicsom, mint amennyi paprikát használtam. A fűszerezés -lévén mediterrán- már nem hasonlít ennyire a fent vázoltakhoz. Néhány gerezd fokhagymát, friss bazsalikomot, oregánót és kakukkfüvet teszek bele a só és a bors mellé. Amikor már majdnem elkészül, fehérbor is kerül bele. Ezzel jól összefőzöm, és leveszem a tűzről. A még forró lecsóba 2-3 doboz szardínia-konzervet teszek bele, kicsit összetördelem, elkeverem a halakat, de nem túlságosan, hogy azért darabokban maradjon. Ekkor 1 egész citrom levét is ráfacsarom az ételre, amelyet végül barna kenyérrel tálalok, mert az megy hozzá.

Hát akkor talán ennyit vaskalapos, konzervatív gasztronómiai hadállásokról…

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>