Kibírtuk a hétfogást!

Egyre nehezebb lépést tartani Budapest menő helyeivel, de azért még próbáljuk tartani a lépést. Összesen öt Michelin csillagos hely van a városban, és még legalább három-négy potenciális esélyes, szóval muszáj járni-kelni, időt szakítani arra, hogy képben maradhassunk. Nálunk most került sor a Tantira, amely különleges helyzetben van a Michelin csillagos helyek sorában: nyitás után nagyon hamar megkapta a kitüntető címet, amit akkor a szakma elsősorban a séf, Pesti István iránti elismerésnek tartott, nem pedig a pár hónapja nyitott hely bizonyított kvalitásaként. Pesti aztán hamar távozott, és biztosra vették sokan, hogy ezzel a csillagnak is leáldozóban van; ehhez képest volt slusszpoén, hogy az új körben is megtarthatta a csillagot a Tanti, immár Heiszler Ákos, írd és mondd 27 éves séf irányításával.

Zsúfoltság nincs egy szerda este, de jellemző, hogy több ismerős arc is ül elszórtan az asztaloknál; válogatott társaság látogatja a helyet. Kedves, de nem karót nyelt a törődés a felszolgálók részéről, ráadásul az este folyamán mindegyikükkel kapcsolatba kerülünk, nincsenek dedikáltan pincérekhez rendelve az asztalok. Mindenki könnyed, közvetlen, van egyfajta happy jellege a helynek.

Három, öt, vagy hét fogásos menüt lehet választani a négy előételt, kb hat főételt és három desszertet tartalmazó „étlapról”, bár étlapnak nem neveznénk, a mostani trend szerint csak a fő hozzávalókat sorolják fel, a többit meglátjuk. Egy három és egy hétfogásos menüre megyünk rá, így nagyon kevés kivétellel mindent meg tudunk kóstolni. A hétfogáshoz a borsort is kirendeljük, egyszer élünk.

Minden étel nagyon elegáns és letisztult, több közülük döbbenetesen kreatív is. Egyetlen olyan akad köztük – a hétfogás főfogása – ami teljes bizonyossággal olyan kuriózumnak nevezhető, ami legendás fogássá válhat. Ez pedig egy polipos székelykáposzta. Hát, igen. Nehéz leírni, de a lényege, hogy az összes részösszetevő együttesen valóban visszaidézi a székelykáposzta ízeit, miközben külön-külön semmi közük hozzá. A tányér levességét sushi-ecetes főzet adja, van benne tejfölös rizottó, vasalt, megsütött káposztalevél, valahol alul pici kolbász-morzsa, miniatűr kis polipok, isten tudja még micsoda, de az összhatás frenetikus. És hogy valóban KO-val végződjön az ízösszeállítás, ehhez Oremus édes szamorodnit kínáltak a borsorban.

A többi csodát kevésbé érdemes részletezni, csupán említés szintjén emlékezünk meg a másik csúcsfogásról, a tökéletesen készített bárányról, jelzésértékűen két puha gnoccival. A tejes malac retekvariációkkal inkább az utóbbi miatt marad emlékezetes, és a borjúfogást is a spárga és a többi zöldség vitte a hátán. Az előételek közül kiemelkedő volt a kacsamájhab, amely szemkápráztató tálalása mellett az állagok és kontrasztízek hatásaival is remekül játszott. A kecskesajttal töltött tortellini is képes könnybe lábasztani a szemet.

A desszert vonal az egyetlen, amit nem tudunk teljes egészében leküldeni, a csokira épülő „nádcukor” fogás sűrű melasz-puding, minden ellenállhatatlansága ellenére is túl tömény, ilyen mennyiségben komoly kihívás elnyammogni. A paszternákra (fehérrépára) épülő mousse pedig annyira kísérletező, hogy nem sodor magával a zöldséges koncepció, noha a jégcsapretek hó és más hideg-krémes állagok tulajdonképpen jópofák. De azt a székelykáposztás polipot nem lehet felülmúlni.

Hegyvidék center