Lehullt a lepel

Hosszan és rejtélyesen kellette magát a St. Andrea budapesti „referenciaétterme”, amely az utcafrontról már hosszú-hosszú hónapok óta beazonosítható volt, de az üvegeket belülről fekete építkezési nejlon fedte. Látható volt tehát, hogy valami komoly dolog készülődik a nagyvonalúan felújított Eiffel Palota oldalában, amely középület egyébként már egy jól menő, nagy kapacitású étteremmel is büszkélkedhetett. Hogy a forgalmas Eiffel Bistro milyen riválist kap, csak találgathattuk, de feltételezhető volt, hogy a St. Andrea inkább a fine dining irányba megy el, az irodai munkások minőségi ebédeztetését meghagyja a másik versenyzőnek. (Annál is inkább ezt feltételeztük, mert az Év bortermelőjének, illetve a borászok borászának is megválasztott dr. Lőrincz György szenzációs egerszalóki pincészete, a St. Andrea korábban Egerben már társult egy kiváló étteremmel, az azóta sajnálatosan átformálódott Imolával.)

Mikor végre lehulltak a fekete nejlonok, egy szépen kivitelezett, modern étterem bontakozott ki, elsőre kicsit rémisztő módon ugyan fényreklámok futnak a belső pulton, de közelről megcsodálva ez valami nagyon sci-fibe illő belsőépítészeti megoldás lehet, szinte a fal maga kínálgatja a különböző borokat, szóval igazolható a furcsa konstelláció jelenléte. A felszolgálás értő, diszkrét és nyájas, egy-két ziccert ugyan kihagynak a fiúk a továbbértékesítést illetően, de ez legyen a teremfőnök problémája. Könnyű és kreatív ebédmenüt és feszes, szűkre szabott, de nagyon ötletes Á la carte-ot is kínál a hely, mindez a különböző hideg és meleg borkorcsolyákkal együtt végképp megnehezíti a választást. Végül a nagyétlap győzedelmeskedik, leginkább a már előre kinézett báránycsorba egytálétel miatt, de erről később. Addig van szerencsénk túlesni a házi pékáru és a gyűszűnyi kacsazsír gombócon; a mákos kifli (vagy mi ez?) elég nehezen harapható, kínos szituációk melegágya lehet egy első randi esetében, a zsír viszont finom, lágy és fűszeres.

Tovább…