Francia hagymaleves, az eredeti Soupe a L’Oignon

Mikor annak idején a tejszínes hagymalevesről értekeztünk, két fontos megállapítás, és egy homályos ígéret hangzott el. Első állítás az volt, hogy a tejszínes hagymaleves a világ leggyorsabban elkészíthető élete, amit akkor készítünk, ha nincs otthon semmi. A másik állítás, hogy szigorúan nem keverendő össze az igazi hagymalevessel, a Soupe á l Oignon-nel, amit a Montmarte-on tálalnak elénk. A homályos ígéret pedig az volt, hogy sor kerül ez utóbbi elkészítési módjának ismertetésére is. Íme.

A természetesen cipóban tálalt, magyar típusú tejszínes, álfrancia hagymaleves és az igazi hagymaleves közti különbséget már tehát korábban ismertettem, de még egy lényegi megjegyzés ide kívánkozik: ha a tejszínes hagymaleves a világ leggyorsabban elkészíthető levese, akkor a Soupé á l’Ognion a világ egyik legkomótosabb módon készülő levese. Az idő szinte az egyik hozzávalóvá nőtte ki magát, a másik tiszteletbeli hozzávaló az öntöttvas lábas, de legalábbis valami vastagfalú, lassan átmelegedő, lassan lehülő edény. Ha ez a kettő megvan, indulhatunk a csatába.

Az öntöttvas lábast tűzre helyezzük, és eggyé olvasztunk benne vajat, valamint olíva olajat. A felhevült olajra kerül a jó nagyfejű vöröshagyma, vékony karikákra szelve. (Egyik recept szerint 6 főre két kiló hagymát számoljunk, bár szerintem ez költői túlzás. De két-három nagy fej tényleg kell.) A hagymát átforgatjuk a zsiradékon, majd fedő alatt – alkalmankénti keveréssel – egy negyed órát pároljuk. Tovább…

Tejszínes hagymaleves

A világ talán leggyorsabban elkészülő levese, amit olyankor kell csinálni, amikor nincs otthon szinte semmi. Viszont szigorúan nem keverendő össze a francia hagymalevessel, amire a magyar étlapok zöme fittyet hány, és csak azért is francia hagymalevesnek hívják (naná, cipóban) a tejszínes mezítlábas hagymalevest.

A francia változat (Soup á l’Oignon) ugyanis tök más, a hagymán kívül gyakorlatilag nincs közös vonás. (A félrevezetés miatt szoktak sokan fancsali képet vágni, ha a Montmartre-n sétálgatva beülnek egy levesre, és egy sötét színű, erős ízű, gőzölgő hagymás levet kapnak, az itthon megszokott helyett. Ugyanez előfordul egy-egy magyar étteremben is, ahol már tudják a különbséget, de ez valóban ritka.)

Olyan kevés hozzávaló kell és olyan hamar elkészül, hogy leírni tulajdonképpen hosszabb is, mint megcsinálni. Megnézzük hány fej hagyma áll rendelkezésre, és milyen állapotban vannak. E nélkül tényleg nem megy, úgyhogy csak akkor vágjunk bele, ha hagymából van elég, és még kifogástalan állapotban van. A hagymákat felkarikázzuk, és vajon megfuttatjuk. Mikor már üveges lesz, liszttel meghintjük és alaposan elkeverjük, majd egy kevés vízzel felöntjük, ezzel is elkeverjük.

Ha megnyugtató módon elkeveredett a liszt, felöntjük most már a kívánt mennyiségű kockalevessel, sózzuk, fehérborssal és szerecsendióval ízesítjük. Nagyon rövid ideig kell csak főzni, mert a hagyma gyorsan megpuhul, és nem kell, hogy egészen szétmállós legyen. Teszünk hozzá némi tejszínt is, hogy bársonyosabb és vonzóbb legyen. Ha a leves már vállalható sűrűségű, készen is vagyunk. (Lehet a vége előtt 2 perccel egy löttyintésnyi száraz fehérborral gazdagítani, de igazából ez is elhagyható.)

Vékony kenyérszeletekre rágrillezünk valamilyen normális sajtot, ez esetben camembert-t és ezzel tálaljuk. De alapvetően tényleg csak hagyma kell hozzá…