Pozsonyi Kisvendéglő, alias Kispozsonyi. Ördögi szerencse kell ahhoz, hogy az ember helyet kapjon; legtöbbször megpróbálni sem szoktuk, úgyis reménytelen, napszaktól, szezontól, hétköznaptól, hétvégétől függetlenül zsúfolt teltházzal fut a kisétterem. Most azonban épp fölszabadul egy asztal, le is csapunk legott. Az óriási kihasználtság, a gyors vendégfluktuáció elképesztő sebességre készteti a személyzetet, dübörög a rutin. Egyszer rossz ritmusban próbálunk meg szólni egyik-másik száguldó őrnagynak, és szigorú büntetés, szemöldökfelvonás, és juszt se odajövés az osztályrészünk. Ők tudják mikor, mit, hogyan és mennyire. A rendelés felvételtől a tálalásig szempillantásnyi idő sem telik el, máris asztalunkon gőzölög a váratlanul jó ízű maceszgombócos húsleves, és az erős közepes, kicsit nyúlósan-sűrű állagú Jókai bableves. Tovább…
Secko jedno – Pandzsáb Tandori Indiai Vendéglő kritika
Egyre kevésbé tudom megérteni mindazokat, akik indiai éttermek tekintetében esküsznek egy-egy féltve őrzött titkos címre. Egy-egy sarokházra, rejtett pincelejáróra, kies külvárosra, mert ott aztán tényleg eredeti indiaiak sütnek-főznek, de ne adjuk tovább senkinek, mert a végén nem lesz hely. A Pannónia utcai, valóban szinte észrevehetetlen indiai étteremért is tömegek rajonganak, aminek részben meg is van a fenti eredménye: még a délután fél háromkor kikászálódó vendégek asztaláért is aggodalmas arccal állnak sorba a sorra kerülők.
Magát az éttermet egy vizuális környezetszennyezéssel felérő tűzfal-grafiti hirdeti, a portál sem túl vonzó, az étterem pedig az első emeletre vezető szűk lépcső tetején van. A berendezés a nyolcvanas évek Domus kínálatát idézi (gyanítom: képviseli), a hangulati elemek kimerülnek két darab kisebb méretű indai faliszőnyegben. Minden az ellen szól, hogy ennyire népszerű legyen. Az étlap pontosan ugyanolyan, mint bárhol másutt, széles e világban, de akár csak Budapesten is: hosszú-hosszú, fénymásolt és nylonnal borított oldalakon át tandoori, vagy csípős szószos csirkeételek, rövidke marha és bárány kínálat, az unásig ismert zöldségételek és előételek, kétféle leves. Rizsköret, sokféle. Hely és idő tetszőlegesen behelyettesíthető, az összes ilyen helyen szó szerint megegyezik a kínálat, ugyanúgy „eredeti indiaiak” főznek, secko jedno. A mango lassi persze itt is abbahagyhatatlanul jó, mint ahogy megunhatatlan a sokféle, tűzforró naan kenyér is; csak ezen a kettőn eléldegélnénk sok hétig.
Tulajdonképpen kedvünkre van a többi fogás is. Tovább…
Legjobb-e a hamburger? – Manga Cowboy kritika
Torkunkban dobog a szívünk: kiderül-e, hogy tényleg itt a legjobb? Magasra teszi a lécet, miközben csúcsra járatja webes kapcsolatait a Ráday utca viszonylag új sztárhelye, a Manga Cowboy. A népszerű, nagy olvasottságú blogokon közfelkiáltással a város legjobb hamburgerét készítő helyeként emlegetik, és maga az étterem is mindent megtesz az online jelenlétért: fészbukolnak, twittereznek, hírleveleznek, sőt, a honlapon összeállíthatjuk saját hamburgerünket is, és megadhatjuk, hánykor legyen az asztalunkon. Igazi, huszonegyedik századi hely, amely a divatos, techno-s japán animációs „manga” vonalat idézi meg, igaz, azért szerencsére csak félkomolyan.
Az ételek neveiben rengeteg a japán kifejezés, maga a grafikai elemek is mangásak, de a berendezés sokkal inkább eklektikus, hevenyészettnek ható, de azért tudatos, amerikai jellegű, cowboyos elemeket is felsorakoztató egyveleg. Ilyen felvezetés után talán érthetően minden azon áll vagy bukik, hogy tényleg olyan király-e a hamburger, mint ahogy minden lehetséges eszközzel a khm, szánkba rágják. Tovább…
Borban az igazság – Borbíróság kritika
Jó híreket kaptunk szakmányban a Borbíróság tájéka felől, amit azért is meg kell becsülni, mert a neves vendéglátóhely már elég sokszor gazdát cserélt, párszor stílust is váltott, jobb és kevésbé sikeres korszakokat is megélt már a Fővám téri csarnok háta mögötti téren. A név kötelez, így a széles borválaszték, a pohárra is kóstolható borok nagy száma és a borértő személyzet mindig is adottság volt a hullámzó teljesítményű időszakok során.
A Vásárcsarnok tőszomszédsága is állandó áldás, ennél többet vendéglős és persze séf nem kívánhat. Ilyen adottságra Franciaországban, Olaszországban egész étlapot mernek alapozni: minden nap az készül a konyhán, ami a legfrissebb, legkívánatosabb volt a piacon. A Borbíróságnál van ugyan állandó étlap, de a fali táblán krétával is találunk napi ajánlatot is. Látogatásunk idején épp a Márton-napok tartottak, így a krétával írt fogások a libareceptek köré csoportosultak és természetesen nem tudtunk, de nem is próbáltunk ellenállni a csábításnak. Tovább…
Hullámok hátán – Onyx kritika
A Gerbeaud csoport gyöngyszeme, zászlós hajója az Onyx étterem, amelyet elsődlegesen presztízs okokból hozott létre és tart fenn a vállalatcsoport.
A párasztalos luxusétteremtől nem is várnak el – tudtommal – jelentős profitot, az esetleges veszteséget bőven kipótolja a patinás cukrászda, a rendezvényház, a kitelepülős catering szerviz, valamint a „bércukrászda”, vagyis a nagy tételben, márkázatlanul gyártott csokoládétorták, sütemények, cukrász-hozzávalók.
Az éttermi személyzet talán még kivételezett helyzetben is van, belefér a többhetes tanulmányút, a versenyre való készülődés, prémium alapanyagokkal való kísérletezés, minden. Ilyen háttérrel könnyű alkotni, nincs stressz a konyhafőnökön, nincs eredménykényszer. Egyedül teljesítménykényszer van, hiszen az Onyxtól mindenki varázslatot vár. Egy átlagos szerdai estén is szépen megtelik a hely, túlnyomó többségben amerikai hangot hallunk, egy-két asztalnál első blikkre frissen ismerkedett éjjeli pillangó ül alkalmi gavallérjával, de ne legyen igazunk.
A varázslat, a színházi előadás pedig az első minutumtól megkezdődik, nagyítóval sem találhatunk kifogást
a felszolgálók működésében, kedélyesek, könnyedek (angolul is, magyarul is), nem lesz sok belőlük, de mindig van belőlük elég. Nincs kimaradó pillanat, elfeledett kérés, nincs hiányérzet. Az étterem kellően rugalmas is, zokszó nélkül cserélhetjük le a kötött árú „degusztációs” menüből a desszertünket, kicsire nem adnak, ők már tudják, hogy a végső számla ütni fog. Haragudni persze nem lehet, mert az összteljesítmény parádés, közelről szemlélve viszont mégis hullámzónak ítéljük meg a fogások színvonalát. Tovább…
Állag – óvás (Kogart kritika)
„A művészetek és a gasztronómia háza” szlogen alatt vitézkedik a KOGART, de látogatásunkkor főleg az előbbi kategória a meghatározó: figyelmet érdemlő, kortárs festmények a falakon, körüljárható szobrok a padlón, ugyanakkor szépen terített, de üres asztalok szerteszét a hatalmas térben.
A népes felszolgálósereg számunkra kirendelt tagja flegma és érdektelen, ami főleg azért szembetűnő, mert néhány alkalommal azért lelepleződik komolyabb szakértelme és hozzáértése. A nagyméretű segédanyagból, asztaltérképből puskázza ki, melyikünknek milyen evőeszközt adjon, még csak nem is leplezve a produkciót, a pohárra rendelt borokat nem az asztalnál tölti ki, így nem csak a palack megtekintésére nincs módunk, de rövid memóriánk okán a rendelt bor pontos adatait is csak hellyel-közzel ismerjük.
Az ételek bemutatására sem fordítanak sok gondot. Igaz, az elkészítésére sem. Szinte minden fogással gondunk van, legfőképpen az állagok nem stimmelnek, de vannak kilógó, furcsa ízek is. Az üdvözlőfalat cukkinikrém-leves része még felfokozza a várakozásainkat, de a kevéssé sikerült libamáj-szelet a közepes alma chutney-val és az átható édeskömény ízzel már baljóslatú. Tovább…
Érzéki utazás – Babel Delicate kritika
Kisebb csinnadrattával üzemel, de egy kategóriát képvisel a Michelin-csillagos Costes-szel a Babel Delicate. A „molekuláris” gasztronómia fellegvárának számító, mindössze néhány asztalos étterem ráadásul már több hónappal a csillagos hely előtt megkapta a Michelin legnagyobb riválisának tekintett Gault Millau kalauztól a maga két séfsapkáját, ami a gasztrósznobériai börzén éppen egy Michelin csillagnak felel meg átváltáskor.
Ez persze csak a – kolbászból lévő – körítés, a habverés, a produkciónak ugyanis mindig helyben, az adott napon és az adott pillanatban kell tökéletesnek lennie. Egy ad hoc lebőgést nem vált ki semmilyen elit étteremkalauz. Lebőgésről persze szó sincs, a Babel Delicate minden részletében jól kitalált, modern fine dining étterem, amit talán semmi sem bizonyít jobban, minthogy az új Váci utcán ődöngő turisták véletlen sem esnek be az ajtón, inkább kiteszik magukat a rájuk leselkedő veszélyeknek; a lehúzós éttermek harsány rikkancsainak, és trükkök százainak. Tegyük hozzá: lehet, hogy még így is olcsóbban jönnek ki, mert a Babelben megkérik az árát a különleges technológiának, és a prémium alapanyagoknak.
A hosszas menüsorok tétje az, hogy eldőljön a végére: megérte-e a kaland. A személyzet nagyon barátságos, már-már váratlanul közvetlen, a szűk tér rá is segít erre az oldott légkörre. (Még az is előfordul, hogy a csapos közbeszól alapon elcsípett beszélgetés-foszlányba szóljon bele egyik-másik cserfes felszolgáló-hölgy.) Ezzel együtt a szakmaiságról mégsem vagyunk száz százalékig meggyőződve, a ma már bevettnek tekinthető módon az egyes tányérokat részletekbe menően, hozzávalónként ünnepélyesen végigsorolják, az egyes borokról tudható két-három mondatot is szolgaian elmondják, mégis az az érzésünk, hogy szorgalomból példás, tudásból viszont felszínes a teljesítmény. Az egyetlen ottmaradó tételnél sem érdeklődnek, hogy volt-e valami gond a fogással (volt), és az elnyúló este végére sem derül ki semmi a vendégről, nincs diskurzus, nincs érdeklődés. Tovább…
Színház az egész – Cafe Bouchon kritika
Francia családi vendéglő, még inkább vendégház, fogadó szolgál mintául, talán ezért kell ennyire kényelmetlen széken és ennyire kicsinyke, viharvert asztalnál összekuporodni a Cafe Bouchonban.
A Zichy Jenő utcai nem mai darab a vendéglátásban; a 2003-as nyitás óta láthatóan megkedvelte a hazai, és a hazánkban állomásozó külföldi üzletemberek, diplomaták hada, most is lassacskán megtelik a hely, az alaphangot pedig idegen kakofónia adja.
Kicsit túlmozgásos felszolgálónk akár többször is, betűtévesztés nélkül elismétli betanult, bonyolult mondókáját, eleinte minden egymás közt intézett mondatunknak háromszor kell nekifutnunk, mert a tudálékos fiatalember újabb és újabb ötletektől vezérelve tér vissza hozzánk. Kezelésében úgy érezheti magát az ember, mintha először csöppenne étterembe, de a borfogyasztásról is úgy beszél, mintha Alice csodaországában volnánk. (Ráadásul egy hibátlannak tűnő palackot a teátrális dugószagolgatás után le is cserél, pedig a dugóhiba alapjáraton meglehetősen ritka jelenség, kivéve, ha valaki túlmozgásos.) Tovább…
Nem kell mindig kaviár – Arany kaviár kritika
Talán nem a hőgutával fenyegető kánikulai nap a legmegfelelőbb a moszkvai esték megidézésére, belépéskor mégis elkapja az embert valamiféle Dosztojevszkij regény hangulat, amint átlép az eldugott Ostrom utcai étterem jellegtelenre álcázott ajtaján.
Igen, ilyen bársonyfüggönyök mögött, titkos szeparékban mulathattak (mulatnak?) az orosz urak, ihatták a francia pezsgőt, jégbehűtött vodkát a színésznők és / vagy kurtizánok cipőjéből, miközben merőkanállal falták a beluga kaviárt. Pénz nem számított, és olybá tűnik, ennyiben az Aranykaviár törzsközönsége is jó követője a féktelen orosz elődöknek. A legdrágább kaviár 120 000 forint, de pezsgőből is rendelhetünk ugyanennyiért, ha megszomjaznánk.
Törzsközönség pedig láthatóan akad. A tízév forma milliárdos csemete jókedélyűen fogócskázik, incselkedik a Fábry-show bármely „pincérnő szépségverseny” típusú műsorszámára főfavoritként ajánlható álomnővel, míg szülei kaviáros-pezsgős gyertyafény estet tartanak maguknak, de szépen megtelik a hangulatos kerthelyiség más bennfentesekkel is. (Később kaján elégtétellel figyeljük, amint az ifiúr mamájával hányni siet. Nem minden papsajt.) Ami öröm, hogy az ízléses, oroszosan elegáns egyenruhába öltöztetett felszolgálók nem csak tökéletesen teszik a dolgukat, de oldottságukkal, kedvességükkel sikeresen kerülik el a veszélyt, hogy az árazás és a súlyos ezüst berendezés ellenére se legyen feszélyezve a vendég. Nincs tehát póznát nyelt feszesség, eltartott kisujj: minden adott ahhoz, hogy jól érezhessük magunkat. Tovább…
Costes kritika
Van az a vicc, amikor a baromfiudvaron a kakas kergeti a tyúkot, aki magában így morfondírozik: „ha megállok neki, azt hiszi, egy cafka vagyok. Ha elfutok előle, akkor frigidnek gondol. Akkor én most elbotlok…” Szóval, ha a Michelin-kalauz csillaggal jutalmazta a helyet, én sem akarok pápább lenni a pápánál; egye fene, tőlem is megkapják az öt pontot…
Ez egyúttal nem jelenti azt, hogy mindennel tökéletesen elégedettek lettünk volna, de azt mindenképpen, hogy az összhatás tekintetében új és más minőség a Ráday utcai műintézmény, mint amilyen vendéglátóegységeket ismerhettünk Magyarországon. A Michelin csillagrendszer elismerés is, kihívás is. Nyilván mindenki belekötni akar, olyan szempontokkal is meg kell küzdenie a helynek, amelyeket más vendéglők esetében eszébe sem jutna figyelni a kedves vendégnek. Tovább…
Legutóbbi hozzászólások