Tóth Sándor emblematikus alakja, emblematikus nagy öregje a hazai borászéletnek, a borkészítéssel ősidők óta foglalkozó Scheller család leszármazottja, a Káli-medence meghatározó pincészetének vezetője. Borait a legérettebb szőlőből, akár kései szüretelésű fürtökből készíti, hogy aztán hosszan-hosszan érlelje, és csak évekkel a szokásos ütemterv után dobja piacra. Ez a zöldveltelini is bizony már 2006-os, palackban mégis csak a tavalyi év dereka óta kapható. Ennyi idő alatt egy fehérbor elfáradhat, kimerülhet, de a Scheller pincészetből kikerülő, részben hordós érlelésű tételek dacolnak az idővel és a megszokásokkal. (Maga a címke is ódivatú, látszik, hogy a pince nem elvakult megszállottja a trendkövetésnek…)

A bor tiszta, halvány aranyszínű, zöld reflexeknek ilyen korban természetesen már nyoma sem lehet. Komoly feltapadás, lassú, hömpölygő mozgás utal arra, hogy nagy alkohollal rendelkező, nagytestű borral lesz dolgunk. Édes, már-már túlérett körte és herbáliák illata jelentkezik az orrban. Ásványiságra utaló illatjegyeket érezhetünk, és elsőre valami fáradt, pállott illat is felszabadul, ami később kiszellőzik, távozik. Napraforgóolaj, repceolaj, némi vaníliás jegy is beazonosítható: az tehát egyértelmű, hogy rendkívül komplex, nagy formátumú bor van a pohárban. Kóstolásra csontszáraz, gyümölcsös jegyeknek már se híre, se hamva: győz a mineralitás és némi gyógynövényes, kesernyés felhang. A komoly savkészletet nem kerekítette le teljesen a hordó, érződik egy kis nyerseség, de nem vitatható, hogy teljes egyensúlyban van a sav és az alkohol.

Fűszeresebb csirkeételekhez, karakteres kemény sajtokhoz kiváló partner. Szikár, komoly, tiszteletet parancsoló bor, olyan, mint egy „polgári” família humortalan, tekintélyt megkövetelő családfője, kinek néma csend kíséri súlyos szavait. Nincs kecmec, nincs kikacsintás, nincs könnyed lebegés, ez itt nem a nyegleség ideje.