Deli pék

Ez a miniatűr üzlethelyiség láthatóan vonzza a megszállottakat. Nem is olyan régen itt működött az Újlipótváros egyik legkedvesebb kávézója, a Pavlov, amelynek bezárásakor a helyi lap (mert ilyen is van!), megfeddte az olvasókat, hogy „lájkolásból nem tud megélni egy üzlet”. Reméljük, hogy az olvasók tanulnak az orrukra koppintásból, és immár nem csak a közösségi oldalakon, hanem személyesen is támogatásukról biztosítják a boltot, amely már pékségként működik.

Nem is akármilyen pékségként. A pult mögött egy újabb megszállott vár: boldogan mesél valamennyi különleges termékről, köztük az egyetlen hagyományos (főzött+sütött) technológiával készülő, adalékanyag mentes bagelről, a fatüzeléses, klasszikus kemencéről, a szemet (is) gyönyörködtető perecekről, empanadasokról, vagy épp a „duplavajas” szezámmagos császárzsömléről. Egy kis hűtőben kencéket is tartanak, spenótos-fetás, padlizsános kiszerelésekben, ezeket is meg lehet vásárolni, de talán még izgalmasabbak a helyben készített miniszendvicsek, friss pékáruból, friss belevalókból. Kétségtelen, hogy az Újlipótvárosban talán csak szépségszalonból és zöldségesből van valamivel több, mint pékségből, de ez az új Deli boltocskát nem izgatja: szerintük ugyanis máshol nem kapni valódi pékárut. Ahhoz ebbe a picike gyöngyszembe kell eljönni. De van egy nagyobb, régebbi üzletük is a Hajós utcában. Kinek melyik esik jobban útba. Mert útba kell ejteni, abban nincs vita.

XIII., Hollán Ernő utca 38/a

Az írás eredetileg a Pesti Műsorban jelent meg

Egységben az erő – Fuxli

Emlékszem, mintegy 10 éve egészen elveszetten álltam az épp Milánóban rendezett Vinitaly-n, a világ talán legmeghatározóbb boros szakkiállításán. Az elképesztő méretekkel megáldott rendezvény egyik kiemelt helyén az „olasz borásznők” elnevezésű csoport mutatta be portékáit. Olaszul akkor még nem tudtam, és azóta se tanultam meg, így nem volt teljesen világos az ötlet. Olyasmiről volt szó, hogy közös marketing akció keretében összefogtak a borásznők, termékeikben más közös pont nem volt ezen a megkülönböztető jegyen kívül. Ez elég szokatlan volt akkor számomra, mert hogy borvidékek, vagy azonos eljárások alkalmazói, azonos szőlőfajták termelői közös üzenettel, egymás támogatva álljanak össze, az teljesen érthető. Ez kicsit marketingszagú volt így.

Most már másképp látom. És örömmel konstatálom, hogy a hazai borszektor is sokszor keresi a közös pontokat, kevesebb a rosszízű rivalizálás, több az összefogás. A rivalizálás egészséges persze, az összefogás ugyanakkor nem lemondás, hanem önérdek is: többen többet lehet markolni.

Ezt mutatja a DiVino sikere is, amely a fiatal borászok, a Junibor egyesület összefogását felkarolva prosperál. És láthatjuk azokat a borvidéki összefogásokat is, amelyek a közös megjelenést erősítik. Az idei VinCE-n Villány már összehangoltan a Cabernet Franc fajtára helyezte a hangsúlyt valamennyi termelő esetében. Eger a Bikavér mellett már az Egri Csillag közös promóciójával is jeleskedik. Sopronban már évek óta tart a Kékfrankosok közös futtatása.

A legújabb és legszellemesebb őrület most Szekszárdhoz és azon belül is Heimannékhoz kötődik, akik saját, bejáratott és jól kitalált márkanevüket, a Fuxlit dobták be a közösbe, és idén hat szekszárdi borász készített ezen a márkanéven kiváló sillert. Tovább…

Gasztroőrület

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem trendet – parafrazálhatnánk szegény József Attilát, aki még öt forintos kuglerért és libasültért áhítozott. Hogy a gasztronómiai őrület itt van körülöttünk, mi sem bizonyítja ékesebben, hogy akár még a Szombatban is különszámot szentelnek neki a lapszerkesztők. Vélelmezhető, hogy a minőségi étkezés, a jólevés divatja valamiképpen összefügg a mindennapi benyomásaink ellenére is folyamatosan emelkedő életszínvonallal és az ugyancsak mindennapi benyomásaink ellenére is kiteljesedő szabadpiaci folyamatokkal.

Jól eszünk

A rendszerváltás utáni ébredés elsőként a hazai borkultúrát érte el. A borászatot leamortizált, kétségbeejtő állapotban felejtette itt a szocialista ipargazdaság. Mihaszna, legatyásodott TSz-ek, bedőlő állami nagygazdasági pincészetek, elhanyagolt szőlőültetvények, nemlétező, még csak elavultnak sem nevezhető pincetechnológia jellemezte a szovjet piac mindent elnyelő garatjára szállító bortermelést. Az eszmélést néhány elszánt, az alapokra még valamelyest emlékező magángazda, szőlész-borász indította el, akik a maguk 1-2-3 hektárján elkezdtek értő módon, a pincészetet apró lépésekkel, de szorgosan fejlesztve bort készíteni. Mai tudásunk szerint valódi jó borok még nem születtek, nem is születhettek, de a minőségre való törekvés a bővülő bortermelői kör mellett a fogyasztókat is megihlette. A kilencvenes évek derekára sikk lett a borról beszélgetni, borvacsorákra járni, és olyan – jobbára mesterséges – divatszavakat használni, mint a „megillatolni”, barikkolni, dekantálni. Tovább…

Egy csillag margójára

Hát megtörtént. Pont mire az egész ország avatott Michelin szakértő lett, önbeteljesítő jóslatként sikerült kiizzadnia a magyar gasztronómiának egy csillagot.

A Michelin guide-hoz való szakértelem már lassan felnőtt a futball szövetségi kapitány szintjére, mindenkinek volt és van álláspontja, titkos, bennfentes információi. A csillag kizárólagos helyet követelt magának a gasztro-közbeszédben, ez lett “az ómega és az alfa”. Már az is hír volt, ha valamely csúcshely arról nyilatkozott, hogy ő speciel nem gyúr a csillagokra, mert a maga útját járja. (És persze titkon reménykedik, hogy ez az út a csillagokhoz.)

A Michelin csillagra való gyúrás: befektetés, méghozá tudatos befektetés. Olyannyira az, hogy – amennyire a történet megismerhető – a LouLou bele is bukott a túl korán megindított hajrának. Tovább…

Valóságos tea-dinasztiák

Két ország, két földrész, két családi sikersztori. Az egyik az angol úriember, a másik a Sri Lanka-i földműves. A világon nem csupán valóságos légügyi dinasztiák léteznek, mint ahogy arra annak idején emlékezhetünk, de bizony valódi családregények is. Egymástól függetlenül ugyan, de Budapesten is bemutatkoztak mindketten.

Januárban járt Magyarországon a csak Mr.Tea-ként emlegetett Stephen Twining “teanagykövet”. Az ő egyik felmenője, a dinasztia alapító Thomas Twining 1706-ban nyitotta meg kávékereskedését, amelyben a kuriozitás kedvéért teát is szervírozott. A tea ugyanis aranyárban volt ekkoriban, az azt terhelő brutális adók miatt. Később ugye a teát terhelő vámok miatt Bostonban szintén tartottak egy emlékezetes teadélutánt. Az angliai adók eltörlését végül 1784-ben lobbizta ki Thomas Twining unokája, ekkortól datálódik a diadalmenet.

Tea

Az immár a tizedik generációt képviselő teanagykövet feladata abból áll, hogy világszerte népszerűsítse a teafogyasztást. Olyan érdekességeket meséljen el, hogy például először azért raktak az angolok tejet a teájukba, hogy így óvják a kényes porcelánt, meg hogy azért tartják el sokan a kisujjukat ivás közben, mert régen nem volt füle a csészének, és minél kevesebb ujjal próbálták meg tartani, mivel forró volt, mint a veszedelem. Ő maga is jó példával jár elő a fogyasztásban, naponta 9-15 csésze teát is felhörpöl, persze más-más típusokat, keverékeket. A Twinings teakereskedő cég pedig, köszöni, prosperál, én magam is preferálom termékeiket, különös tekintettel az English Breakfast-ra. Tovább…

Könyvtárnyi szakácskönyv

Mit lehet írni annyi szakácskönyvben, amennyit az ember egy tetszőleges amerikai könyvesboltban maga körül talál?! Sőt, még csak nem is kell könyvesboltba menni, szakajtónyi szakácskönyvet árulnak ugyanis a közértben, háztartási boltokban, konyhaeszközös szakboltokban is. Az ember beleszédül.

Könyvtárnyi szakácskönyv

Jó, tegyük gyorsan hozzá, hogy az angol nyelvet legalább félmilliárd ember tekintheti anyanyelvének, és további 1-2 milliárd lehet azok száma, akik így-vagy úgy, de megpróbálnak eligazodni rajta. Nincs olyan tudományág, amelyik ne angol nyelven folytatná a tudományos diskurzusát, a szakácsmesterség pedig még csak nem is ilyen kategória, hanem a legtöbb művelője számára hobbi. Ez tehát legalábbis részben megindokolja, miért van akkora szakácskönyv-kínálat egy-egy üzletben, amekkora nálunk egy teljes könyvesbolt könyvkínálatát jelentősen meghaladná.

Ezzel együtt nehezen érthető, hogy hogyan él meg ennyi könyv a piacon. Mi a túróról lehet írni könyvtárnyi mennyiségben a főzésről, ivásról és az étkezésről? Tovább…

Feketék diadalmenetben

Alighanem reflektálni muszáj arra az elementáris erejű gasztronómiai trendre, amely az utóbbi évtizedben teljesedett ki.

Jelesül a feketekávé mindent elsöprő térhódításáról kell szót ejtenünk. Joggal merülhet fel, hogy kávét már évszázadok (sőt, egyes népcsoportok esetében évezredek) óta fogyaszt az emberiség, a kávé népszerűsége tulajdonképpen kitartóan és egyenletesen növekszik. Az utóbbi évtized azonban – megítélésem szerint – jelentős áttörést hozott kávéfronton. Mindebben szerepet játszik a kávé műfajban óriási lehetőséget felfedező marketinges szakma, és a velük karöltve haladó termékfejlesztő csoportok.

Barista retro

Kezdjük talán a legkézenfekvőbb újdonsággal, a baristákkal. Tovább…

Vodka a tubusban

Szerencsére mindig akad valami újabb őrültség.

Ha már döbbenetesen új termék nem jut egy cég eszébe, akkor csavar egyet a csomagoláson. Végülis ennél kézenfekvőbb reklámfelület kevés adódik, ráadásul egy-egy meghökkentő alakú termék kirí a hasonló, de hagyományos csomagolású riválisok közül. Úgy mondják: “szinte leugrik a polcról”.

Ausztriában és Németországban már hódít a „Go Wodka Extreme”, egy -rendhagyó módon- tubusos csomagolású ízesített vodka. A 10.5% alkoholtartalmú szeszesitalt áfonya, citrom, és „energia” ízesítésben lehet kapni. Az ital ránézésre nem különbözik egy fogkrémes tubustól, ebből kell kiszopogatni az alkoholos italt. Így néz ki.

Egyébként létezik egy vodka-zselé nevű étel, elég könnyű elkészíteni, és állítólag nagyon könnyen be lehet tőle rúgni. Majd lesz valamikor recept is.

A fejlesztő cég állítása szerint ez a világ legelső tubusba csomagolt itala, és nem lehetünk különösebben meglepve, ha a jövőben számos diszkóban és házibulin ilyen tubusból fognak cuclizni a fiatalok. Magyarországon még nem láttam ilyet, lehet, hogy a diszkózás maradt ki az utóbbi időben. Mondjuk nem túl guszta még elképzelni se.

Nagytőkések

Divatba jött, hogy a gazdagok szőlőbe fektetnek. Számos milliárdos ismerte fel magában a vidéki borosgazdát, és a tőkék gyors felvásárlásába kezdett.

Ha a nagytőkések valódi tőkébe fektetnek, akkor az nem lehet teljesen véletlen. Úgy tűnik, nem csupán egymást majmolják a gazdagok, de valódi befektetési lehetőséget látnak a szőlőtermesztésben, borkészítésben. A bortrezor intézménye már eddig is felkapott volt, ilyenkor muzeális értékű borokból tároznak be maguknak, akik megtehetik. Ezekre a palackokra ugyanolyan befektetésként kell tekinteni, mint az állampapírokra, részvényekre, aranyra, vagy helikopter-parkra…

Más a helyzet viszont a valódi szőlőtermesztéssel, mert az köztudott, hogy a szőlőtőkékből nyereséget csinálni, nem könnyű. Ismert borászati bölcsesség:
- Hogy lehet szőlőből egy kisebb vagyont csinálni?
- Egy nagyobb vagyonnal kell kezdeni…

BorSzóval nem egyszerű nyereségessé tenni a szőlőbirtokot, rengeteg munka, rengeteg anyagi ráfordítás, szakmai szemlélet, hatékony marketing-tevékenység, átgondolt célkitűzések kellenek hozzá. Tovább…

Együnk fast food-ot!

Lehet fanyalogni a fast foodtól, vagy még inkább “junkfoodtól”, de nem érdemes. Ráadásul figyelemre méltó változások zajlanak a kínálatban, ami még érdekessé is teszi az egészet.

A Wendy’s sajnálatos távozása óta a Burger King egyeduralkodó a gyorsétkezdék területén. Reméljük azért még akad majd egy-két kihívó a nem túl távoli jővőben.

Érdekes tendencia a világban, hogy a fast food vonalon is teret követel magának a fúziós konyha. Ha gyorsétkezésről van szó, nyilván egyúttal Amerikáról is szó van. Az Egyesült Államokban egyre nagyobb a spanyolajkú bevándorlók aránya az össznépességben, és ez befolyásolja az étkezési keresletet is. A gyorséttermi láncok beépítik kínálatukba a latin-amerikai ízvilágot, a “tex-mex” jellegű fogásokat. Ez a folyamat jelenik meg az “orientál”, vagy távol-keleti vonalon is. Egyre többször szerepel a menün valami édes-savanyú szószos burger, mindenféle halas, csípősnek álcázott, de inkább tucatízű szendvics.

A másik folyamat az erőteljes médiaellenszél miatt alakult ki. A “Supersize me” McDonald’s-ot kóstolgató férc-dokumentumfilm, és az ennek farvizén haladó leleplezős könyvek, cikkek, filmek arra kényszerítik az éttermeket, hogy egészségesebbnek tűnő fogásokkal is előhozakodjanak, ami kétségtelenül némi kreativitásra kényszeríti az érintett cégeket. Ma már nem elég kétféle salátát tartani a menün, amelyek között két sonkacsíkon kívül nincs is különbség. (Amúgy állítólag a dresszing legalább annyira hízlal, mint bármelyik hagyományos szendvics.) Úgyhogy jönnek az egytálételek, tészták, chili con carne-k (ld még fúziós konyha…), és társaik. Mindez persze jó, a változatosság gyönyörködtet, de szerintem továbbra is “cipőt a cipőboltból”, vagyis hamburgert a Burger Kingből. Legalábbis Budapesten. Tovább…

Régebbiek