Lehullt a lepel

Hosszan és rejtélyesen kellette magát a St. Andrea budapesti „referenciaétterme”, amely az utcafrontról már hosszú-hosszú hónapok óta beazonosítható volt, de az üvegeket belülről fekete építkezési nejlon fedte. Látható volt tehát, hogy valami komoly dolog készülődik a nagyvonalúan felújított Eiffel Palota oldalában, amely középület egyébként már egy jól menő, nagy kapacitású étteremmel is büszkélkedhetett. Hogy a forgalmas Eiffel Bistro milyen riválist kap, csak találgathattuk, de feltételezhető volt, hogy a St. Andrea inkább a fine dining irányba megy el, az irodai munkások minőségi ebédeztetését meghagyja a másik versenyzőnek. (Annál is inkább ezt feltételeztük, mert az Év bortermelőjének, illetve a borászok borászának is megválasztott dr. Lőrincz György szenzációs egerszalóki pincészete, a St. Andrea korábban Egerben már társult egy kiváló étteremmel, az azóta sajnálatosan átformálódott Imolával.)

Mikor végre lehulltak a fekete nejlonok, egy szépen kivitelezett, modern étterem bontakozott ki, elsőre kicsit rémisztő módon ugyan fényreklámok futnak a belső pulton, de közelről megcsodálva ez valami nagyon sci-fibe illő belsőépítészeti megoldás lehet, szinte a fal maga kínálgatja a különböző borokat, szóval igazolható a furcsa konstelláció jelenléte. A felszolgálás értő, diszkrét és nyájas, egy-két ziccert ugyan kihagynak a fiúk a továbbértékesítést illetően, de ez legyen a teremfőnök problémája. Könnyű és kreatív ebédmenüt és feszes, szűkre szabott, de nagyon ötletes Á la carte-ot is kínál a hely, mindez a különböző hideg és meleg borkorcsolyákkal együtt végképp megnehezíti a választást. Végül a nagyétlap győzedelmeskedik, leginkább a már előre kinézett báránycsorba egytálétel miatt, de erről később. Addig van szerencsénk túlesni a házi pékáru és a gyűszűnyi kacsazsír gombócon; a mákos kifli (vagy mi ez?) elég nehezen harapható, kínos szituációk melegágya lehet egy első randi esetében, a zsír viszont finom, lágy és fűszeres.

A kenhető vonalon maradva megkóstoljuk a füstölt marhatatár hideg előételt is, késsel vágott, jó minőségű hús, leheletvékony cékla lapokkal és friss reszelt tormaforgácsokkal. Kicsit bátrabb fűszerezés mellett tökéletes lenne, de panaszra így sincs ok. A meggyzselével borított libamáj ganache (krém) viszont tényleg tökéletes; annyira gazdag és tömény, hogy szinte soknak is bizonyul a kis üvegcsészényi porció. Azért legyűrjük, nem kell félni. És akkor jöjjön a célprémium, a báránycsorba. Szemet gyönyörködtető tálalás, elképesztően friss alapanyagok, koncentrált, selymes állagú szaft, előre örül az ember mikor felemeli az evőeszközt. Előre – és egy picit túl korán, mert a bárány nincsen hibátlan professzionalizmussal elkészítve, ugyan gyönyörűen, rózsaszínen kelleti magát, de számos falat nehezen vágható, nehezen rágható, itt-ott a fulladás veszélyével fenyegetve ragaszkodik az ember torkához, amin kicsit gondosabb hártyázás, lenyesegetés, és talán egy-két perccel hosszabb hőkezelés segítene. Nagy kár érte, nem csak azért, mert pont emiatt esett a választás az étteremre, hanem azért is, mert a bárány többi része olyan, mint a nagykönyvben megvan írva, omlós, szaftos, puha, és a ma született bárány mellett szintén ma született zöldségek: bébi répák, napos újkurmplik olvadnak össze a sűrű szósszal és a tejföllel. Kár, hogy egy ilyen nagyszerű fogáson most csorba esett.

Bajcsy-Zsilinszky út 78.

Az írás eredetileg a Pesti Műsorban jelent meg

One Response to Lehullt a lepel
  1. háziasszony Válasz

    Mivel háziasszonyként bárányétellel nem is kísérleteznék, csak kipróbálom ezt a csorbás menüt egy szép napon….

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>